Három nappal az incidens után az ikreknél gyűlt össze a banda. Ádám egy hatalmas bőrfotelben üldögélt, szigorú arckifejezéssel böngészte Máté íróasztalán felejtett napilapot. Már az újság közepén tartott és épp azt fontolgatta, hogy abbahagyja az olvasást, amikor is véletlenül, egy pici bekeretezett cikkre lett figyelmes.

„Rejtély"

Három nappal ezelőtt egy német turistacsoport az ismert üdülőfalun keresztül sétált a régi strand irányában, napnyugta után, a nemrég befejezésre került parkon keresztül, amikor is három sísapkában öltözött férfi támadt rájuk. Egyikük a turistacsoport egyik tagját a földre rántotta, szerencsére nem esett bántódása. Csupán figyelmeztették őket, hogy jobb, ha erre többé nem járnak. Mondta el az újság riporterének a csoport magyarul tudó tagja"

Mire befejezete a cikk olvasását, a banda többi tagja is beviharzott. Utoljára Éva állított be. Ádám meglengette előttük az újságot.

-Ezt olvassátok, hogy mi történt szeretett kis falunkban?

Mohón olvasni kezdték a rövid cikket.

-Na, ne! – hitetlenkedett Máté- Ez most komoly?

-Kik lehetnek? –kérdezte egyszerre a két lány.

Egymásra néztek.

-Nem! Biztos, hogy nem ők! –emelte fel a hangját Máté- Azért ők nem képesek erre. Csak ijesztgetni tudnak, hencegni és verni a mellüket, mint az iskolában.

Némi gondolkodás után úgy döntöttek, körbenéznek a parkban.

v

Fél tíz magasságában értek a központhoz. A falu a szokásos nyári képét mutatta feléjük. A parban anyukák és nagymamák üldögéltek a padon, beszélgettek, olvastak, gyerekek pedig a játszótéren futkostak, hintáztak vagy éppenséggel homokoztak. Semmi sem utalt arra, hogy napokkal ezelőtt, bármi is történt volna erre. Mind helybéli volt, némely anyukát csak látásból ismertek, de egy idegen, turistacsoport sem mutatkozott. Körbejárták az egész parkot, de semmi feltűnőt nem találtak, így elindultak a régi strand irányába. De semmi, így tovább mentek a két motel irányába. De semmi. Lógó orral baktattak visszafelé, amikor is ismerős hangok ütötték meg a fülüket. Befutottak a kukoricás közepébe, de csak addig, hogy mindent jól halljanak. Olyan halkan beszéltek, hogy semmit sem lehetett belőle hallani. Amikor már jócskán eltávolodtak, léptek ki a kukoricásból és abba az irányba néztek, amerre eltávolodtak. Vissza a központ irányába.

-Ti értettétek, miről beszélnek?-kérdezte az egyik iker.

-Semmit! Olyan hallkan beszéltek- válaszolt Éva.-menjünk utánuk.

Futni kezdtek az osztálytársaik után. Majdnem beléjük ütköztek, mikor is nagy meglepetésükre az osztályfőnökükkel találták szemben magukat. Osztályfőnökük a megszokott viseletének épp az ellentétjét hordta. Szürke öltönyt és az orrán fémkeretes szemüveget viselt. Kezében egy kisebb aktatáskát fogott. Első pillantásra nem úgy nézett ki, mint egy hetedikes osztály osztályfőnöke, hanem éppúgy, mint egy vállalat vezérigazgatója.

Osztályfőnökük tagbaszakadt ember volt, feje, mint egy rosszul méretezett gumilabda, hatalmas bajusszal.

Gyorsan elbújtak egy kőhalom kupac mellett. De alig hallottak valamit, mert mind az öt suttogva beszélt. Csak az osztályfőnökük mozdulatain lehetett látni, hogy ideges. Osztálytársaik megfordultak és mérgesen faképnél hagyták az osztályfőnöküket, aki nem sokáig váratott egy helyben, körbenézett, majd rohamtempóban elindult a központ irányába.

Ők sem voltak tétlenek, osztályfőnökük után rohantak, akit a fiatalok új törzshelyén találtak rá, a nemrég nyílt fagylaltozóban, ahol mást is lehetett kapni a finom fagyin kívül.

Márk belépett az ajtón utoljára és a férfi abban pillanatban dőlt neki a falnak a hátával, annyira elmerült a saját gondolataiban, hogy észre sem vette, hogy az osztálya négy eminens tanulója a helyiségbe lépett. Kezét lassan a zsebébe csúsztatta, amiből egy összegyűrt cetlit húzott elő.

„ A krokodil nem alkuszik. stop. A krokodil a Dunában fürdőzik. stop. A krokodil mindent lát.stop. És mindent bekebelez. stop. Michael. „

A férfi gyűrött zsebkendőjével megtörölte a verejtékező homlokát.

-A fenébe is!-morogta hangosan, de senki sem figyelt fel rá, kivéve a gyerekeket, akik az egyik jégkrémekkel teli hűtő barátságos, hideget árasztó oldalának dőlve figyelték őt.

Ráült az egyik asztalra, amelyre az aznapi újságok voltak kiterítve. A fejében a fogaskerekek iszonyatos tempóban kattogtak. Maga elé morogva hangosan ejtette ki gondolatait.

-Ez hogy történhetett meg? Legalább végre tudjuk, hogy hol bújkál. Most nem szabad egyáltalán szem elől tévesztenem. De hogyan is tegyem meg, amikor is nem tudom, hogy néz ki? Valahogy rá kell bírnom, hogy fedje fel magát. Hogyan fogom kivitelezni? – gondolkodott a férfi.

Felpattant az asztalról, és vele együtt leverte onnan a cetlit, amire dühösen rátaposott. Amikor rájött mit tett, gyorsan köbenézett, hogy nem vette- e észre valaki a mutatványát. Most sem tűnt fel számára a négy tanítványa. Gyorsan lehajolt és felvette a darab cetlit, amit ismételten a zsebébe gyűrt. Félt, hogy illetéktelenek kezébe kerül, de annak tartalmát rajta kívül, senki sem értheti meg. Talán a négy kiválasztott. Rajtuk kívül senki sem tartozik a beavatottak közé, ők pedig mindent megtesznek neki. Ugrásan készen várják a feladatokat. És jól is csinálják. Legalábbis eddig nem volt semmi gond velük.

Az arcán vigyor jelent meg. Valami jó ötlete támadt.

-Pontosan így fogom csinálni! Csak is így, sehogy másképp- mondta magának halkan, de a szavait mások is hallották. Diadalittasan kivonult a helyiségből.

-Ez most mi volt szerintetek? –Kérdezte Ádám.

Másik három a vállát vonogatta.

-Értettek valamit is?

A fejüket rázták.

-Akkor ki kell derítenünk, mi folyik itt!

Helyeslően bólogattak.

v

Másnap délután újfent a park körül őgyelegtek, sétáltak fel és alá, minden fát, bokrot, levelet megnéztek, semmi különöset nem találtak arra vonatkozóan, hogy egyeseknek, miért tilos a parkban tartózkodnia. Lelkesedésük igen hamar alábbhagyott, miután meglátták a biciklin feléjük közeledő osztálytársaikat. Arcukat eltorzította a düh. Lepattantak a bicajról, mérgesen csörtettek feléjük. Lajos megállt előttük karba font kézzel, és szinte rájuk ordított. Társai a háta mögül, feszülten lesték minden mozdulatát és figyeltek a szavaira.

-Mit kerestek itt? Napokkal ezelőtt már mondtam, hogy semmi keresni valótok itt!

Máté minden bátorságát összeszedve osztálytársa elé lépett, igyekezett magabiztosan látszani, de belül reszketett a félelemtől. Mindig halk szavú volt, gyenge és visszahúzódó volt. Valahogy úgy érezte, fel kell emelnie a hangját és kiállni a park és az ott tartózkodók érdekében.

- Ez továbbra is úgy hangzik a szádból, mintha mi itt, nemkívánatos személyek lennénk! – Lajos, gúnyosan felnevetett. Máté minden maradék bátorságát összeszedve így szólt- Mi pedig napokkal ezelőtt azt mondtuk, hogy a park mindenkié és akkor jövünk ide, amikor jól esik, és akkor jönnek ide az emberek, amikor szeretnének. Nem pedig négy suhanc fogja megmondani, hogy kié a park.

Lajos előrébb lépett, amitől Máté megijedt és hátrálni kezdett.

-Nézd már, az osztály kis félénkje! Hogy kinyílt a csipád a nyári szünetben.-testvére a háta mögött húzni kezdte feléjük, aminek az lett a következménye, hogy térdre esett. Lajos és bandája, kárörvendően felnevetett- még menni sem tudnak- Máté felállt. –Hogy eltaláltad! Igazad van, nemkívánatosak vagytok a köreinkben.

-Hagyjatok minket békén! Takarodjatok el innen! Hányszor kell még elmondanunk, hogy a park mindenkié!

-Megakadt a lemez? Nem te fogod megmondani, mit csináljunk! Hozatok inkább ti el. De jó messzire, ha lehet.

Testvére húzni kezdte ismét és elindultak a park másik irányába, ahol bolt is volt található.

-Úgyis, ki fogjuk deríteni, mi a titka a parknak. Valamit, nagyon titkolnak és tudják a titkát a parknak.

v

Röviddel hajnali kettő óra körül járt az idő. A falu eldugott kis utcájának egyik emeletes házában, még mindig égett a lámpa. Valaki a házhoz lopakodott, majd a földről felvett egy követ és megdobta az emelti ablakot. A férfi feltápászkodott az íróasztaltól és az ablakhoz cammogott. Megdörzsölte a szemét, majd kinézett rajta. Bólintott a fejével, és lassú tempóban levánszorgott a lépcsőn és beengedte az idegent.

-Biztos, hogy ők azok? –kérdezte az idegen.

-Biztos! Az osztályom tanulói. Alattomos kis csibészek. A csapatunk négy tagja, tökéletes személyleírását adtak róluk, és azt is mondták, hogy mostanában sokat lófrálnak a parkban. Nem gondoltam volna sosem róluk. Az osztályom stréberei- megállt a lépcső fordulójában és lenézett az érkezettre- Nem érdekel, hogy veszélyesek-e vagy sem. Mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy ne jöjjenek rá semmire.

-Mit csinálunk?

-Üzenünk Michael-nek!

Szobájába érve leült a géphez és megnyitotta a levelezést és gépelni kezdte az üzenetet.

-És mi lesz a szöveg?

-A kis mitugrászok, már a parkban szimatolnak. Stop. Lépten-, nyomon a többiek nyakában loholnak. Stop. Azonnal megállítani valahogy őket. Stop. A fog másik fele nálunk van. Stop. Lehet örülni. Stop.

-Aha- az idegen hangja kissé elbizonytalanodott. De az évek folyamán, amit az osztályfőnök mellett töltött titokban, megtanulta, hogy semmin se csodálkozzék, főleg ne az üzenetváltások szövege kapcsán.

A férfi rányomott a küldés gomra és az üzenet másodpercekkel később célba ért. Az osztályfőnök elégedetten dörzsölte össze a tenyerét, pedig egyáltalán nem volt oka az öröklődéshez.

-Szeptemberig ki kell bírnunk. Addig elkezdődik az iskola és talán leakadnak rólunk és nem kutatnak annyit, mint most. Leköti őket majd a sok tanulni való, fel kell készülniük arra, hogy jó jegyeket kapjanak és sikeresen felvételizzenek jövőre. Nem lesz velük gond. De ha nem gond, szeretnék lefeküdni és kialudni magam.

-Ajánlom, hogy ne legyen gond. Apropó. Michael hogy tud intézkedni, ha nincs is az országban?

-Az már legyen az ő gondja.

Az idegen távozott. Valahol messze, nem tőlük, Michael dühösen nézte a távolodó alakot, majd utána indult. Igyekezett a kellő távolságot megtartani, de hiába igyekezett a nyomában maradni, a központnál szemelől tévesztette. Mérgesen elindult a Duna part irányába.

Hetekkel később érkezett üzenet az osztályfőnök számára.

-Csomagot feladtam. Stop. Jól vigyázz rá. Stop.

Az osztályfőnök felnevetett és várta a csomagot, ami nem érkezett meg.

v

Az idő rohamosan szaladt. Egyre közeledett a nyári szünet vége. Végül úgy döntöttek, hogy az utolsó napokban, újabb próbát kísérelnek meg, hogy kiderítsék a park titkát. Ezen a délutánon szemerkélt az eső, kissé hűvösbe fordultak a nappalok, érződött, hogy közeledik az ősz. E nyár végi délutánon, az eső ellenére sokan sétáltak az utcán, a Duna part irányába vagy a parkban hintáztak a gyerekek. Próbálták kihasználni a nyári szünetből kihasználni, ami még vissza volt belőle.

Elsőnek Ádám érkezett meg, és rögvest leült az egyik eső által áztatott padra. Nem foglalkozott vele. Röviddel ezután az ikrek fékeztek le mellette, végül utolsónak Éva robogott be. Fél órán át nem szóltak egymáshoz, csak a szemerkélő esőn át bámultak a semmibe. Mikor Ádám végre megszólalt.

-Kaptam ma egy csomagot. Felettébb érdekes, ugyanis én nem rendeltem semmit. Ráadásul kissé nagy rám. Biztos eltévesztették a házszámot.

-Mi nagy?- kérdezett vissza Éva.

-A szabadidő, ami a csomagban volt. Olyan furcsán van szabva az egész.

-Lehet, anyukád rendelt valamit.

-Az kizárt. Na mindegy. Kicsit furcsállom, de mindegy. De ha gondoljátok, megmutatom?

Fejüket rázták. Ezen a délutánon semmi külön sem történt. A négy osztálytársukkal és osztályfőnökükkel legközelebb csak az évnyitón találkoztak.

Ugyanezen a napon az osztályfőnök várta a csomagot, de hiába. Egyre idegesebb lett. Másodpercenként nézett rá a telefonjára, de értesítés nem érkezett. Igyekezett a csomag feladójával a kapcsolatot felvenni, de süket fülekre talált.